"ja, itt van egy kárpátaljai?"

 

Nehezen sikerült időpontot egyeztetni. Hol családi, hol közéleti dolgok szóltak közben. Aztán mintha a sors rendezte volna így.

Október végén napilapjaink egyikében Veszélyben a magyar nyelvű oktatás Kárpátalján címmel elemzés jelent meg Brenzovics Lászlónak, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alelnökének tollából.

S épp ekkortájt tartotta a Magyar Írószövetség a választmányi ülését, hogy az aktuális kérdéseket megvitassa. Ekkor végre sikerült találkozni Balla D. Károly kárpátaljai költővel, íróval, szerkesztővel, aki a választmány tagjaként volt jelen. Őt kérdezte LŐKÖS ILDIKÓ, milyen most a közérzete, hogyan látja helyzetüket itthon és otthon.

 

- Ott író, ott csinál folyóiratot, kisebbségben. Magyar író, idetartozik, de azért közben van a határ. Hogyan éli ezt meg?

- Az életünk csupa ellentmondás és csupa abszurditás. Először is ellentmondásba keveredik az ember önmagával, mert kisebbségi helyzetben, akarva akaratlanul, közösségben kell gondolkoznia. Még ha ki is akarna bújni ez alól a felelősség alól, akkor sem lehetne egyszerűen csak úgy író.

- Eszébe jutott már kibújni?

- Persze! Számtalanszor próbáltam kibújni. Számtalanszor próbáltam azt a véleményemet hangoztatni, nem érdekes, hogy valaki hol él, hogy az író hol ír, milyen nyelven ír, a lényeg az, hogy mit ír, milyen nívón ír. Nem szabad, hogy egy mű minőségét az határozza meg, ki írta. Az író írjon, alkossa meg a saját remekműveit, s majd az utókor ítél.

Kisebbségi helyzetben ezek az elvek fölborulnak.

Az ember olyan közösségben él, amelyik kiszolgáltatott helyzetben van. A magyar szó, a magyar irodalom nem egyszerűen önmaga, hanem valami plusz, valami mindefölött lévő dolog.

Ám ha ezt elfogadod, s megpróbálsz ennek a kisebbségi csoportnak a gyermekeként írni, még ellentmondásosabb helyzetbe kerülsz, mert kiderül, hogy ez a kisebbségi csoport nem feltétlenül az értékes irodalomra vevő, kiderül, hogy jószerével nem is érdeklődik a kultúra iránt, kiderül, hogy a mindennapi gondjaival van elfoglalva, kiderül, az olcsó szappanoperákat jobban szereti a színvonalas költészetnél.

- De hát ez általános jelenség a világban!

- Persze! De akkor megint kérdésessé válik, hogy a kisebbségi környezetben van-e szerepe az írónak. Kiderül, nincsen, mert engem a közösség nem becsül meg azért, mert magyarul írok. Ez állandó villódzás a két véglet között. Az ember egyrészt elvállalná a közösségi terheket, s próbálna nyelvet menteni, nemzetet, közösséget ápolni, indentitás-érzést kialakítani, megtartani. De végül aztán állandóan ellentmondásba kerül önmagával, meg a saját elveivel, s megint oda jut vissza, hogy az író zárkózzon be a szobájába, hisz az a dolga, hogy alkosson, és ne foglalkozzon mindennap a közösség dolgaival.

Ugyanezen dolgok ismét más színezetet nyernek Magyarországon. Én itt kisebbségi író vagyok Kárpátaljáról, így vagyok nyilvántartva. Az én megítélésem legalább felearányban nem annak szól, hogy mit csináltam, hanem hogy hol csináltam.

- Itt is olvassák a műveit...

- Ezt én nehezen tudom fölmérni, lehetséges, biztosan.... Ám amikor itt beválasztanak akármilyen testületbe, úgy érzem, nem biztos, hogy magam miatt választanak be, hogy azért, mert méltó vagyok rá, hanem, hogy "ja, itt van egy kárpátaljai? Hát legyen egy kárpátaljai is!"

- És ez bántó?

- Ezt én nem mondtam, hogy bántó, de ez is furcsa ellentmondás. Az ember, amikor kibújna abból a szerepéből, amibe beleszületett, akkor egyből a nyakába zuhan az egész kárpátaljai kisebbségi kérdés, s nem tud kilépni. Amikor benne van, kilépne, ha véletlenül kilép, akkor visszakerül belé, úgyhogy ez végig oda-vissza, egyfolytában folyamatosan működik.

A dologból, ami nagyon hiányzik, hogy ez természetesen, magától érthetően működjék. Nem működik magától érthetődően, mert pozitív és negatív előítéletek tömkelege veszi körül a kisebbségi kérdés egészét, már-már a kisebbségi író megítélését.

- Változott-e valami mindebből az elmúlt évtizedekhez képest?

- Rengeteget változott.

- Előnyére vagy hátrányára?

- Mindenképp előnyére. Hisz annak idején a hivatalos Magyarország nemigen vett tudomást arról, hogy az egységes magyar nemzetbe mi is beletartozunk, nem szívesen vették, ha magyar lapokba publikáltunk. Ez szerencsére megszűnt. De kialakultak új problémák. Én úgy érzem, hogy a magyar írótársadalom, vagy mit mondjak, a társadalom egésze nincs még felkészülve arra, hogy ezt a problémát kezelje.

- Lehet, hogy most átestünk a ló túlsó oldalára, s valamiféle divat lett ezzel foglalkozni?

- Az már talán elmúlt. Ez három-négy év volt, amikor roppant divatosak lettük. Ekkortájt elég volt annyit mondani, hogy Kárpátalja, s könnybe lábadtak a szemek. Egészen elképesztően nagy konjuktúrája volt a kisebbségi kérdésnek. Akik ügyesek voltak, ez jól meg is lovagolták. Ez azóta jócskán csillapodott. A magyar lakosság nem kis részének elege van mindebből, s érezhető ellenszenvvel viszonyul minden erdélyi, kárpátaljai, vajdasági, felvidéki ember iránt, hiszen azt látja, hogy ezzel talán túlzott mértékben foglalkozik még mindig az ország és a közvélemény, s másrészt rövidtávon az ő zsebére megy. Más kérdés, hogy hosszútávon biztosan megéri Magyarországnak mindezt fenntartani, jó befektetés is, nagyon is érdeke, hogy a határai mentén jól működő magyar kisebbségek legyenek

De rövid távon ez azt jelenti, hogy a költségvetésből az erre elkülönített rész átfolyik hozzánk, amiből az itteni adófizetőnek közvetlen haszna nincs.

S ráadásul ennek az egésznek a gyakorlata sem alakult igazán szerencsésen. Például a hozzánk érkező támogatások odaítélése és felügyelete is sok hiányosságot rejt magában. Itt is vannak előítéletek, itt is vannak kialakult kapcsolatrendszerek, vannak érdekszövetségek, kialakultak a kliensi viszonyulások. Bizonyos körök akkor is megkapják a támogatást, ha erre nem feltétlenül szolgáltak rá. Ugyanakkor, ha valaki kívülről akar ebbe a rendszerbe betörni, szinte lehetetlen.

- Most a Magyar Írószövetség választmányi ülésére érkezett, de biztosan tudja, hogy nemrégiben kivált belőlük egy csoport, s tagjaik külön szervezetet hoztak létre. Felmerült-e a kérdés, hogy melyikükhöz tartozzon? Ez, úgy gondolom, nem kárpátaljai probléma, hisz mindnyájuknak szembe kellett nézniük ezzel a választási helyzettel.

- Ám én mégis azt gondolom, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármelyik szekértáborhoz csatlakozzunk. Ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Éppen a helyzetünkből következően. Tehát aki itt él, megteheti, hogy rokonszenv alapján csatlakozzék valamelyik csoporthoz. Mi, akik havonta egyszer, nehézségek árán jutunk el ide, s minden kapcsolat roppant fontos számunkra, törekszünk mindenkivel normális viszonyt fenntartani, s olyan szervezethez tartozni, melyhez a legtöbben tartoznak. Bár mindemellett azt gondolom a Szépírók egyesületéről, hogy ha megkerestek volna, valószínű nagy örömmel vettük volna fel velük a kapcsolatot, akár tagság szinten is, hisz lehet több szervezethez is tartozni. Ezt az írószövetség többször is kinyilvánította. Ám az írószövetségnek ezernél több tagja van, ami azért azt jelenti, hogy nagyjából az egész magyar írótársadalmat lefedi. Ez nem műhely, nem azonos érdekű és azonos nézetű embereknek a csoportosulása, hanem tömegszervezet. S habár tudom, hogy lehet valaki nagy író az írószövetségen kívül is, nekem mégis mindig jól esett ide tartozni. Kicsit kívül helyezkedve az itteni problémákon és torzsalkodásokon, nekem kellemes dolog a Magyar Írószövetség tagjának lenni. Hisz ez olyan csatorna, ahol legkevésbé érzem magam másnak, fehér európainak vagy sötét európainak, vagy fekete ázsiainak, vagy hogy mondjam, hanem itt nagyjából ugyanazon léptékekkel mérettetik meg az én tevékenységem, mint bárki másé.

- Mi volt a mai választmányi ülésen?

- Tagfelvételekről döntöttünk, a művészeti díjakra, a Kossuth-, Széchenyi-, József Attila-díjakra továbbítottuk a javaslatainkat. S akárcsak a parlamentben, itt is volt napirend előtti felszólalás, melynek a lényege személyes vita volt, politikai nézetek összecsapása. Hát ez az, amiben mi nem akarunk és nem is tudunk részt venni. Természetesen mi is érezzük a két tábor létét, a nemzetiét és a liberálisét, de nekem nagyon jó barátaim vannak mindkét térfélen.

- Nagy merészségnek tűnik föl ez a kijelentés.

- Nem hiszem, hogy ennek alapján lehetne írókat vagy műveket megítélni, vagy azt előre eldönteni, hogy én most nemzeti vagy liberális drámát írok, nemzeti vagy liberális regényt írok. Tehát, mint mondtam, nekem mindkét oldalon vannak barátaim. Jószerivel nem is tudom, ki hova tartozik. Megengedhetem magamnak, hogy liberálisok közt játszom a nemzetit, nemzetiek közt a liberálist, konzervatívok közt az avantgárdot, avantgárdok közt a konzervatívot. Mivel kívül álló vagyok, én ezekről nem veszek tudomást, s nem vagyok hajlandó sehova csatlakozni.

- És hogy csapódik le mindez otthon?

- Nálunk is folyamatos a torzsalkodás, a vita, de ezeknek a fő oka, indítéka, célja a magyarországi támogatások megszerzése.

- Balla D. Károlynak mennyire van otthon tekintélye? Mennyire befolyásol?

- Egyáltalán nem befolyásolok semmit. Én elég tudatosan kivonultam mindebből, mindenféle tisztségemről lemondtam. Nincs semmiféle hatalmam.

- De itt Balla D. Károlynak ismerik legjobban a nevét.

- Én a kárpátaljai magyarság mérvadó testületeinek munkáiban egyáltalán nem veszek részt. Befolyással ezek a testületek bírnak, politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt. A legjobb íróink különböző szervezetekben tevékenykednek, elnökként, alelnökként. Így aztán kialakul az a helyzet, hogy például X.Y. azért befolyásosabb, mert valamelyik szervezet élén áll. Az, hogy emellett ír, nem érdekes. Ő dönt pályázatok fölhasználásáról, lapok indításáról, magyarországi továbbtanulásról, ösztöndíjakról. Most nem konkrét emberre gondolok, hanem többekre. Azokra, akik többé-kevésbé abból élnek, hogy magyarok Kárpátalján.

- És a folyóirattal, a Pánsíppal, melynek a kiadója Balla D. Károly, azzal nem lehet a közvéleményt formálni?

- A Pánsíp eredetileg 1993-ban szélesebb profilú családi-közéleti lapnak indult, aztán kiderült, ezt nemigen volt kivel színvonalasan csinálni. Most gyakorlatilag irodalmi és kritikai folyóirat. Ekörül jó kis mag alakult ki.

- Kik?

- Még tíz emberre sem tehető. Három szerkesztője van jelenleg a lapnak, mindhárman fiatalok, Berniczky Éva (Balla D. Károly felesége - a szerk. megjegyzése) a legidősebb, mellette pedig Csernicskó István és Bagu László dolgozik, ők huszonévesek. Éva a szerkesztőség vezetője, csak azért nem főszerkesztő, mert nem vállalta el. Az anyagot a két fiú szállítja, Éva írja be, én tördelem. Emellett természetesen a szerzőkkel foglalkozni kell, elvárják, hogy rendeljünk tőlük, maguktól nem írnak.

Azt gondoltam, hogy mindaz, amit én szerveztem, képviseltem, kialakítottam, lehet, hogy kis frissítésre szorul, és alighanem mindenféle irodalmi műhelynek jót tesz, ha más szempontok is érvényesülnek. Ezek a fiatalok roppant szigorúak, magukhoz is, és másokhoz is. Pontos értékítéletük van. Nem érdekli őket, hogy valaki rendes ember vagy hogy tekintélyes, befolyásos, csak a minőség számít.

Nálunk gyakori, hogy a társadalmi szerepe szerint ítélik meg az írót. Én magam is nehezen tudok tárgyilagos lenne, amikor például a vidéken élő félvak költő, akiről tudom, hogy a rokkantnyugdíjából él, elküldi három versét. Nem tudok erről a körülményről elfeledkezni. Szívem szerint szeretném ezt a verset leközölni, mégha rossz is. Ők viszont azt mondják, hogy másként támogassunk! De a nagy nevek sem jelennek meg, ha az, amit elküld nekünk, nem jó. És ez aztán végül mindenképp új színt jelent a palettán, a megszokottól eltérő irodalmi hangütést. Mert nálunk nagyon is erősen élnek megcsontosodott tradíciók: amibe beletartozik közérthetőség, a hagyományos verselési mód, a nagyon epikus, nagyon elbeszélő próza. Most ezen fiatal szerkesztők által bejön a modern irodalom is. Ha többen lennék, akik ilyen irodalmat művelnek, akkor lehet, hogy ez új irányzatot készíthetne elő. Sajnos, kevesen vagyunk.

- Mi tartja el a lapot?

- Van egy Budapesten bejegyzett alapítványunk, az UngBereg alapítvány, mely a Pánsíp fenntartására született. Egyrészt az itteni a támogatások megszerzése a célunk és vállalkozásokkal is foglalkozunk. Ez azt jelenti, hogy reklámokat, hirdetéseket is közlünk, melyeket mi szerzünk, ismeretség, összeköttetés, barátság alapján, mint például az Akadémia Kiadóét. Ők is tudják, hogy mint reklám hordozó kicsi a jelentőségünk, mi is értékeljük a gesztust, s végül is valamit ez is hoz a konyhára. Vagy megbízásokat kapunk Kárpátaljával kapcsolatos munkára. Elvégezzük, kifizetik. Az alapítvány számláján száz- és négyszázezer forint közötti összeg van, ötszázezer még sosem volt. De bármilyen hihetetlen, egy-egy Pánsíp számot hetven-nyolcvanezer forintból hozunk ki. Mi magunk ingyen dolgozunk, saját magunk szedjük, tördeljük otthon. S kétféle szerzői honoráriumunk van: ötszáz és ezer forint, amit ösztöndíjként vagy költségtérítésként fizetünk ki, forintban.

- Ami rövid, az ötszáz, és ami hosszú, az ezer?

- Szó szerint. Egy vers ötszáz, két vers ezer, három vers ezer, négy vers ezer, hosszú tanulmány ezer, és így tovább.

- Hol tartják a szerkesztőségi üléseket?

- Nálunk, otthon. De ma éppen itt, Pesten, este hatkor, mert most véletlenül mindannyian Magyarországon vagyunk.

- Milyen gyakran jelenik meg a lap?

- Tavaly három számunk volt, idén is. Kéthavinak indult, s hogy kevesebb lett, annak csak az egyik oka, hogy a támogatások lassan csöpögnek. A másik: nincs elég anyag. Konkurens társunknak, a Hatodik Sípnak a szerkesztőjével, Beczkó Jánossal azt szoktuk mondani: "Igen, Kárpátalján két jó irodalmi lap van, ez másfélszer több, mint amennyi irodalmi mű születik." Ez nagyon közel áll az igazsághoz.

Ám az UngBereg alapítvány díjat is alapított. A Kármin-díjat, vagyis a kárpátaljai magyar irodalmi nívódíjat. Kárminpiros a meghív, s kárminpiros borítékban adjuk át a díjat: oklevelet és százezer forint éves kamatát. Ez idén tizenhétezer forint. A családias ünnepség nálunk, a padlásszobánkban van. A díjat az előző éves díjazott adja át annak, akit a kuratórium bonyolult jelölési processzúra végén kiválaszt, annak a személynek, aki az elmúlt évben a legnívósabb művet alkotta Kárpátalján. Ekkor valóban megpróbálunk a kárpátaljaiságból kiszakadni. Nem arra figyelünk, szeretik-e, hanem hogy megállná-e a helyét bármelyik magyarországi fórumon is.

- Legutóbb ki kapta?

- Bagu László költő, akit a díjátadás utána rögtön bevettük szerkesztőnek, mert belsős egyébként nem kaphatja meg. Az első évben viszont Peczkó Jánosé lett, aki ugyan a konkurens lap szerkesztője, de úgy gondoltuk, prózai írásai föltétlenül a megújítást szolgálják irodalmunkban. Ám az idén nagy gondunk, hogy kié legyen. Lehet, hogy nem adjuk ki, mert nem látjuk azt a művet, mely megérdemli.

De egyszer már különdíjat is adtunk, mégpedig Vitnyánszki Attila rendezőnek.

- Fizikusnak készült. Hogyan lett író?

- Nem akartam író lenni. Apám, Balla László is az, gondoltam, családban elég egy. És igazából nem volt szimpatikus az írói szerep, az íróság. Érdeklődtem a reál tárgyak iránt, az iskolában ezek voltak az erősségeim. Az irodalmi fogalmazások terén is jó voltam, de különösebben nem szerettem. A kötelező olvasmányokat rendszeresen mellőztem. Nem is lett volna szabad érettségiznem, mert az alapműveket nem olvastam. Hogy fizikusnak készültem, az mindenképp valamiféle kitörés volt a családi hagyományokból. Néha elgondolom, hogy ha most jó nevű fizikus lennénk Kárpátalján, valószínű semmi közöm nem lenne a kisebbséghez.

Ám a kibújási kísérletem nem sikerült.

- Miért nem?

- Sok minden történt, változott. Álmodj zenét! címmel 1979-ben megjelent az első verseskötetem. Addig a versírás szórakozás volt, a saját szórakoztatásomra csináltam. Aztán megjelent a kötet, láttam az emberek kezében, hogy elolvassák, hatása van, nem szabad félvállról venni. A személyes életemben is történtek olyanok, ami miatt kezdtem fontosnak tartani az írást. Bár a családomnak tetszett, hogy írok, de szaporodtak a viták apámmal. A tevékenységét, a szerepét kezdtem kritikusan látni. Elhatároztam, hogy én ezt másképp fogom csinálni, talán jóvá kell tennem, talán jóvá tehetem a hibáit, amit fizikusként sohasem tehettem volna. Annak idején a kárpátaljai magyar irodalom kéttészakadt: egyesek a hatalom mellett, mások pedig ellene. Úgy gondoltam, megpróbálom ezt a megosztottságot megszüntetni. Fölvettem a kapcsolatot azokkal, akik másik táborba tartoztak, akik a Kárpáti Igaz Szó iránt ellenszenvvel viseltettek. S a két tábor egymásra talált. Abban az alkotóközösségben mindenki részt vett, a '80-as évek elején egységessé váltunk. Ez volt a József Attila irodalmi stúdiónk fénykora is.

- Működik még?

- Már nem. De akkor mindenki részt vett az irodalmi életben, korra, nemre való tekintet nélkül. A korábban elfordultak újra visszatértek. Viszonylag egységessé váltunk, rengeteg publikáció jelent meg, rendszeresen sikeres író-olvasó találkozókat szerveztünk.

- Ám úgy hallani, mostanság nagyon erős új nemzedék feni oroszlánkörmeit...

- Azt mondják, az autószerelő fia otthon is a biciklijét szereli. Aki azt látja, hogy az apja otthon szerkeszt, ő is azt csinálja. Tizenkétéves Kolos fiunk lapszerkesztésre adta a fejét: Tollkoptató címen megjelenő újsága máris túlnőtt iskolai osztály keretén, most már nemcsak az ő iskolájában ismerik. Kétszáz példányban jelenik (a miénk háromszázban), s ez el is fogy. Kolos nem ír, esetleg csak kisebb cikkeket, különösebb írói ambíciói nincsenek, de szervezőnek, szerkesztőnek kiváló. Csak néha a korrektort tartja túl szigorúnk, aki nem más, mint édesanyja, Berniczky Éva. Kilencéves Csönge lányunk pedig fest, rajzol, írogat.

(1997.)

 

<<vissza<<

Keresés:

 

© netrights: Magyar Színházi Portál